Első „börtönnapomon” órákon át csak ültem a büntetésüket töltő lányok, asszonyok között, és hallgattam őket. Kívülálló voltam, aki a rácsok túloldaláról érkezett, kivételezett, aki előtt kifelé is megnyílnak a börtönkapuk. Estig kellett várnom, hogy a feszültség oldódjon. Amikor azonban a rabok elővették hangszereiket, és átengedték magukat a zene varázsának, végre elkészíthettem az első fényképeket. Ez 1992-ben volt, és azóta az ország szinte összes büntetés-végrehajtási intézetében megfordultam.
Fényképezhettem gyermeket váró fiatal lányokat, rendszeresen visszaeső rablókat és tragikus sorsú, a családot terrorizáló férjüket megölő anyákat. Azt akartam dokumentálni, ahogy a mindennapjaikat töltik, és ezáltal megmutatni azt a mély érzelmekkel teli életet, amellyel elviselhetőbbé teszik rideg és olykor kegyetlen világukat. Bízom abban, hogy a képeimet megtekintők nemcsak a börtön szigorú napirendjét látják majd visszaköszönni, hanem a barátságot, a szerelmet és a gyűlöletet is, amely éppen úgy jellemzi a rabok közösségét, mint a szabadokét.
